|
Történt egyszer, hogy túl az erdőn, az ember rizsföldjének partján összetalálkozott egy vaddisznó és egy kaméleon. Mindketten élelem után kutattak.
A vaddisznó - ereje fölényét érezve - becsmérlő szavakkal illette a kaméleont:
"Ó, te lomha, esetlen lény! Nem félsz, hogy eltaposlak?"
A kaméleon nyugodtan válaszolt:
"Valóban nagy és erős vagy, vaddisznó. Ügyefogyottságom ellenére mégis versenyre hívlak ki."
A vaddisznó lekicsinylően válaszolt, de végül is elfogadta a kihívást. Megegyeztek abban, hogy versenyfutásban mérik össze tudásukat. Célpontul egy távoli magas fát tűztek ki.
"Várj még egy pillanatig - szólt a kaméleon - , hadd figyeljem meg jól a célpontot."
A kaméleon felkúszott egy ágra, mely a célhoz vezető csapás fölé nyúlt. Ekkor odakiáltott a vaddisznónak: kezdődhet a verseny. A vaddisznó nagy lendülettel futásnak eredt, a kaméleon pedig egy ugrással a hátán termett, és észrevétlenül vitette magát vetélytársával. Amikor a vaddisznó a nagy fához érve megállt, a kaméleon átmászott egy faágra. A vaddisznó visszafelé tekingetett a csapáson, kereste az utána kullogó kaméleont. Ekkor a kaméleon megszólalt:
"Ne hátra nézz, hanem előre, mert én megelőztelek téged!"
A vaddisznó haragra gerjedt, és most már ő hívta visszavágó mérkőzésre a kaméleont. Az eset megismétlődött, újra a kaméleon győzött. A vaddisznót végleg elöntötte a düh:
"Engem még senki nem győzött le futásban! Menten széttaposlak, ocsmány kaméleon!"
A kaméleon kérlelni kezdte a vaddisznót:
"Mielőtt megölnél, engedd meg, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól!"
"Jól van, búcsúzz el tőlük!" - felelte a vadisznó.
A kaméleon először a tsintsina madáral találkozott. Elmondta neki, hogy milyen nagy bajban van: a vaddisznó el akarja pusztítani. A tsintsina madár megígérte a segítségét.
A kaméleon ezután összejött a fürjjel, a pacsirtával, a papelika madárral és a békával; mindannyian megszánták, s felajánlották jó szolgálatukat.
Közben a vaddisznó megunta a várakozást, és elindult a kaméleon keresésére. A bozótból megszólal a tsintsina madár hangja:
"Itt a disznó, fogjátok meg! Itt a disznó, fogjátok meg!"
A vaddisznó a tsintsina madár hangját emberi szavaknak vélte, melyek mintha a vadászó kutyákat uszították volna rá. Ijedtében beugrott a sűrű bozótba.
Ott viszont a fürj rikoltott fel:
"Erre szalad a disznó! Bobo, Toto! Kerítsétek be!"
A vaddisznó ész nélkül futni kezdett a mezőn át a hegyek felé.
Ekkor meg a pacsirta kiáltotta:
"Itt a disznó! Erre, erre! Zavarjátok!"
A halálra rémült állat a cserjésbe menekült, ott a papelika madár fogadta:
"Ide, ide! Ragadjátok meg!"
Az eszeveszett rohanásban a vaddisznó kezdett kimerülni. A cserjésből kijutva az elárasztott rizsföldekre tévedt.
"Peheto! Peheto! Kapd el, fogd meg!" - kiabálta a béka.
A vaddisznó ereje már csaknam elfogyott, amikor szembetalálkozott az igazi emberrel és az igazi kutyával. Az ember ráfogta a fegyverét a vaddisznóra, és leterítette a gőgös, büszke állatot.
A kaméleon azóta békességben él, a vaddisznók többé nem háborgatják. |
